Mikor kimondják a nevét, nem hisz a füleinek, körülnéz: hátha csoda történik, hátha csak agyrém, nyomasztó lidércnyomás volt, hogy ez az ő neve, és most felébred ebből az álomból. Aztán egy csomó füzetet felkap a padról. Míg végigmegy a kis utcán, a padsorok közt, ezt gondolja: "Ápluszbészerámínuszbéegyenlő anégyzetmínuszbénégyzet. " Ezt fogja kérdezni. Biztosan ezt fogja kérdezni. "Ha nem ezt kérdezi, átmegyek különbözeti vizsgával a polgáriba, és katonai pályára lépek. " Közben megbotlik, és elejti a füzeteket. Míg a földön szedeget, háta mögött felzúg az obligát nevetés, amit ezúttal senki se tilt be: a rossz tanuló törvényen kívül áll, rajta lehet nevetni. A tanár leül, és maga elé teszi a noteszt. Ránéz. A rossz tanuló görcsösen mondogatja magában: "ápluszbészer…" veszi a krétát. A tanár ránéz. – Készült? – mondja a tanár. – Készültem. Ó igen, hogyne készült volna. A halálraítélt is elkészül: felveszi az utolsó kenetet, és lenyíratja a haját. – Hát akkor írja. A rossz tanuló a tábla felé fordul.
Az író egy-egy gyönge, de mégis törekvő, jóindulatú, szorongatott helyzetében is ábrándokat szövögető tanuló szemével láttatja az iskolában történteket. A "diákregény" a hatórai keserves ébredéssel kezdődik, majd az elkésett tanuló magányos osonása idéződik fel a néptelen, kihalt folyosón, azzal a szörnyű elképedéssel, hogy már becsöngettek. A feleltetés izgalmai, a tanári notesz lapozgatásából fakadó torokszorító drukk mindennap vissza-visszatérő élmények a gimnáziumban. Az író ezeket finom humorral és lélektani megalapozottsággal adja elő. A jó tanuló és a számtantanár között olyan intim dialógus alakul ki, mint két rokonlélek között, akik félszavakból is értik egymást, miközben az osztálynak fogalma sincs arról, amiről beszélnek. Steinmann már a felelés előtt "úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek a gróf megkérte a kezét". – A rossz tanuló nem hisz a fülének mikor kimondják a nevét. A táblára szép lassan és kalligrafikusan írja a diktált számtanpéldát, hiszen tudja, hogy úgysem sokáig fog szerepelni.
A Röhög az egész osztály című elbeszélésben elsősorban nem a szereplők nevetségesek, hanem a helyzet, a szituáció komikus. Már az első mondat ("Az ördög bújt az osztályba. ") összefoglalja, sűríti a történet lényegét. Fékevesztett, egyre fokozódó tomboló hangulat uralkodik a diákok egymást heccelő cselekedeteiben (a szemétláda felavatása; cédula Kelemen, Roboz hátán; Auer becsapása; a táblára rajzolt karikatúra Kökörcsin tanár úrról és II. Józsefről; Zajcsek a ládában). A vad felfordulásnak a tanár belépése vet véget. Ordítóan éles az ellentét: halálos csend váltja fel az előbbi féktelen zsivajt, harsány röhögést. "És most rettenetes óra következik. " Visszafojtott röhögés gyötri az egész osztályt. A komikus helyzet egyre éleződik: látszólag lelkesen figyelnek az órai magyarázatra, de " Zajcsek a ládában kuporog, a pad alatt a kis Löbl négykézláb mászkálva belecsíp a lábakba, s valaki fojtott hangon mulatságos megjegyzést tesz Kökörcsin lábáról. A felkívánkozó röhögés végre kitörhet: a tanár viccelődve megfegyelmezi Auert (".. mozgolódik maga, mint egy sajtkukac").
Karinthy Frigyes remekét ismeri minden gyerek, minden szülő, tanárok és diákok, sikeresek és pechesek, jó tanulók és bukottak, stréberek és vesztesek. Bauer, Steinmann, a grófnő, Rogyák, Frőlich tanár úr, akinek általában pickje van, Auer a szemetesládában, Goldfinger, Schwicker tanár úr a másodfokú egyenlettel, és a lányok a Vadász utcából – mindannyiunk közös ismerősei. Most új életre kelnek a színpadon, megjelenik a Markó utcai Főreál, összes rémségével és gyönyörűségével: az elveszett ifjúság megtalálásának, felidézésének reményében. Egyébként pedig: Lógok a szeren, Magyarázom a bizonyítványomat, Röhög az egész osztály és ha lehet, Visszakérem az iskolapénzt... Az előadás támogatója a Törley pezsgőpincészet